2012. április 27., péntek

Börtönélet (2008)


Különös világ,
Különös mondatok,
Ha majd megint szabad leszek,
Ó egek, mikor jön el az én napom?

Elbújok a kulisszák mögé,
Börtönnapok, a felejtés rutinja,
Penge a nyakamnál, érintése lassú remegés,
Belül üvöltve tűröm az erőszak hatalmát.

Karácsonyeste... Börtön este,
Mint a többi,
Börtönélet,
Tovasuhanó évek...


A verset írta: Szabó Koppány (2008)

2012. április 25., szerda

Hátborzongató Hely (2009)

Az Éj bekerít és magába zár,
Az erdő nesze elmémben csendesen felkiált,
Hosszú sötét országúton pislog egy kis halovány fénysugár.

Fekete fák lombjai elveszejtenek,
Erdő öreg remetéje torkomhoz kést szegez,
Óriási árnyak nőnek szemeimben,
Rég elfeledett kastély, rémálmok hátborzongató helye,
Mágikus fény csalogat feléje,
Táncoló árnyak körülölelnek és üdvözölnek.

Komor figurák, bármerre nézek,
A múlt halott emlékei szenvedélyesen szövik félelmeim hálóját,
Keresztbe döfött kard borzalmas tettekre emlékeztet.

… csak illúzió, bizonyára álmodom,
Csak szavak az agyamban, csak egy harc saját magammal,
A vég csak a kezdet… bíborszínű alkony.

Halott visítás éget, marcangolja agyam,
Véres csók, mely mindörökké megbélyegez,
Mállik a sírkő az elkárhozott császár kriptájában,
Szó, mely el nem hagy, mely védelmez: A Múlt.

Az árnyak időközben eltűntek,
Elcsendesül a Múlt moraja,
Más korszak, más harcok,
Miközben a boldogságtól elalélsz,
A tükörből az árnyék a szemeidbe visszanéz.


A verset írta: Szabó Koppány (2009)

2012. április 21., szombat

Erdély Szívében: A Gróf Nyomában (2006)

Ballagok a hideg éjszakában,
Kezeim teljesen meg vannak fagyva,
Mögöttem kicsi falvak,
Előttem meredek sziklák, fenyőerdők.
                                                            
Vágtatok az ismeretlenbe,
Erdély szíve felé,
A csendet egy bagoly szakítja meg,
Csőrében egy döglött egér.

Egy kísérteties kastély rajzolódik ki a messzeségbe,
Valahol egy vonat halad el,
Folyók, patakok mellett haladok a semmibe,
A sötét erdőben semmit sem látok, elesek, és a hóba zuhanok.

Táskámban karók és feszületek,
Bár nem mutatom ki, de szívemben ott a félelem,
Keresem a véres herceget,
Hogy visszavegyem azt, ami az enyém: a hitvesem.

Ó, Mina, Szerelmem,
Miért hagytál el engem?
Drakula Gróf, az a bestia, bemocskol téged, de én nem engedem,
Végzek vele, Isten engem úgy segéljen...

Ó, miket beszélek?
Hiszen nincs is Isten,
Keresztények lelke kínoz engem,
Képmutató, hazug emberek.


A verset írta: Szabó Koppány (2006)

2012. április 18., szerda

A Haldokló Angyal Könnyei (2004)


Zöld mező közepén,
Fekszik egy haldokló Angyal,
Tollai kihullottak, elfújta őket a szél.
Fején díszeleg egy töviskorona.

Könnyes szemei az égre merednek,
A Reményt keresvén,
Suttogva hívja Istent,
De nincs menekvés.

Leszáll az este,
A Nap eltűnik,
A Hold elhozza a hideg Északi szelet,
És az Angyal teste egyre csak merevedik.

Csillogó könnycseppek mossák arcát,
Egyedül maradt, kitagadták,
Senki sem érti az Ő bánatát,
S remegő hanggal hívja a Halált.

S az eljön érte,
Vámpír alakjában lép elébe...


A verset írta: Szabó Koppány (2004)

2012. április 15., vasárnap

Ők (2012)

„Nyugodj Te dübörgő, csitulj Te zakatoló szív.” –
Suttogják néma ajkakkal, a szerelem érzését már régóta gyűlölik.

Az enyészet feneketlen kútjának peremén megpihenve,
Megfáradt szemeik az erkölcs árnyékától kiégve, fürkészik a sivár területet.

Fanyar mosollyal elszórják a magány magjait,
Kócos hajukkal a szél játszadozik.

És idővel szirmot bont majd a bánat-virág,
Hamuból gyúrt reménnyel gyógyítják szívük összes fájdalmát.

A múltat megtagadják, a jelen semmit sem jelent, de ha kérnéd,
Ezer könnycseppért az eget is vörösre festenék.

És ha majd egyszer a lábad nyomába lépnek,
A magány rozsdás szögeivel felfeszítik emlékedet.

A kettétört szívek szemétdombján guberálnak,
Űzött a lelkük, örök és hontalan, megváltásra várnak.

Hitük a porba taszítva fekszik évek óta talán,
Vissza nem jön az, soha már…


A verset írta: Szabó Koppány (2012.04.14.)

2012. április 14., szombat

Lucifer Bukása (2009)

S Isten így szólt:
" Gábriel, Te, legnagyobb Arkangyal,
Egy küldetésem van számodra,
Lucifer, a legfőbb Angyal,
Elárult engem, taszítsd a Pokolba! "

Gábriel elcsodálkozva így szólt:
" Ó, Uram... Istenem,
Mit tett az a nyomorult ellened?
Mi lehet oly nagy gaztett,
Hogy büntetésül egy Angyal a Pokol Tornácán végezze? "

Isten dühe ekkor hatalmasra lobbant:
" Az az átkozott megjelent kígyó képében,
S rávette Évát, hogy egyen a Tudás Fájának tiltott gyümölcséből, az Almából!
Ezáltal felnyílt szemük,
S megjött eszük! "

Gábriel egy kissé elgondolkodott:
" Irigyel téged, Isten akar lenni,
Lucifer mindig is nagyravágyó vala,
Uram... elvégzem a küldetést,
Lucifernek teljesülni fog a vágya: Isten lesz a Pokolban! "

Isten kissé megkönnyebbült, s mosolyra húzta száját:
" Gábriel ... mindig is tudtam , hogy számíthatok rád,
Ádámot és Évát kiűztem a Paradicsomból,
S a mai naptól válogatás nélkül ölni fogok,
Ők kegyetlenek voltak velem, Én kegyetlen leszek velük! "

Gábriel meghajolt Isten előtt,
Majd távozott,
Nemsokára elvész Lucifer Angyal, ki a legfőbb,
Ki csak folytatta azt, amit Isten félbe hagyott,
Az emberiségnek tudást adott, s ez okozta vesztét...


A verset írta: Szabó Koppány (2009)

2012. április 12., csütörtök

Amerre A Sárkányok Szállnak (2005)

Az utam hosszú, időm kevés,
Úgy látszik, ez a kis ösvény soha véget nem ér,
Zöld fák lombjain, kövek pézsmáin,
Ez a misztikus világ oly’ furcsának látszik,
Édes rózsaillat selyemként borul sírom fölé,
Ártatlanságod véremet követeli.

Kiéhezve a győzelemre, kiéhezve a szerelemre,
Apáink vérével áztatott föld most új gyermeket teremt,
Szilárd és legyőzhetetlen földi-könny,
Menekülj e zord világ elöl, menj, amerre a sárkányok szállnak.

Keserűséggel áztatott szikla magaslik előttem,
Az első árnyak elszakadnak a sötétségtől,
Meghitt halálod kegyetlen-szent ösvénye,
Felnyitja szemem, melyet a nap fénye eltakart,
Monumentálisan feltornyosuló hegyek elrejtenek téged,
Folyó vize hozza az üzenetet: a világ bevégeztetett.

A csendes fűzfa feltárja az ősi köveket,
Rejtett kriptaszerű ajtó mögött,
Zajlik a terror szertartása, a szellemvilág megremeg,
Véres kötél lóg alá a hűvös időt sugárzó emeletről,
A Gonosz naplója oldalait írja,
Húsból és csontból készített sötét méreg,
Tűzeső zúdul az öreg hegyekre.


A verset írta: Szabó Koppány (2005)

2012. április 9., hétfő

Tűnő Idő Tárlat XI.

Szentbenedek, Kornis-várkastély. Erdély. (2006-2012)
Szentbenedek, Kornis-várkastély. Erdély. (2006-2012)
Szentbenedek, Kornis-várkastély. Erdély. (2006-2012)


A fotókat készítette: Szabó Koppány

2012. április 6., péntek

Bíbor Keszkenő (2012)

Akinek a kézfejét elrejti a bíbor keszkenő,
Az a lány a mindig távolba révedő.

Illatos boróka hegyétől kiserkenő,
Ifjú szívem kora ellenére már félig-meddig őszülő.

Az a lány a puritán szépségével ölelő,
Vonzó természetű, néha ki nem mondott érzelmeken merengő.

Boldogságot üldözve olykor megpihen az elmenő,
Be nem teljesült szerelem hamvaiban elmerülő.

Elfeledettnek hitt érzelem magammal szembe jön,
Az a lány kékesfekete színű Pokolként mozdít valamit lelkem rejtekéből.

Könnyekben ázó küzdelembe menekülő,
Vérző szívvel előtted álló ifjú, ki álomba szenderülő.
 
Az a lány, kinek tekintetét elrejti a besárgult szemfedő,
Vágya szülte akarata madárfiókaként messzibe libbenő szerető.

Ahol a szerelem pillére mállik és az emlékezet örök,
Az Ő arcképe már évek óta az emlékezetemben dübörög.

Aki mellé néha álmaimban leülök,
Az a lány a soha el nem jövő.


A verset írta: Szabó Koppány (2012.04.06-07.)

Messze, Az Alvás Fátylán (2012)

Messze, az alvás fátylán keresztül egy ősi hang gyengéden, de ünnepélyesen a nevemet suttogja.
Távolról, az éjszakából megérint egy halovány gondolat. Vagy csak egy álom-fátyol, a múló memória csalóka hívásának a visszhangja?
Igen, a hiszékenység hiú tulajdonság. Kifürkészhetetlen nyugtalanság toporog lelkem hátsó ajtajánál.
Mintha a legmélyebb tengerből egy ismeretlen teremtmény a felszínre emelkedne, ezzel cáfolva meg a régóta tagadott létezését.
Talán övé az ősi hang, mely még mindig a nevemet suttogja. Sóhaja kővé dermedt testemet súrolja.
Forró könnyek mossák az arcomat szüntelen. Egy mélyen nyugtalankodó fájdalom ágyat bont a szívemben.
Messze, az alvás fátylán túl egy ősi törékeny lélegzet gyengéden darabokra zúzza magányos világom.


A verset írta: Szabó Koppány (2012.04.06.)

2012. április 4., szerda

A Temető Hátborzongató Csendje (2004)

1692, egy hideg őszi délután,
A magányos fiú a temetőben barangolt.
A szél csípősen fújdogált,
A sírkert aznap teljesen kihalt volt.
A fiú könnyei rászáradtak piros arcára, 
'mely ütésektől volt piros.
Mint már említettem, egyetlen lélek sem volt ott,
Csak Ő és a gondolatai, melyek oly' elvontak.
Miközben ballagott a sírokat nézegette,
S azokban fekvő holtak nevét tanulmányozta.
Ezt az utat mindennap megtette,
Jól érezte magát e csendes, nyugodt helyen.
Ilyenkor mindig arra gondolt,
Hátha észreveszi valamelyik rokona nyughelyét.
De ilyenkor mindig észbe kapott:
" Ó, hiszen nincsenek is rokonaim; se Anya, se Apa, se Testvér".
E fiú kis egyházban nevelkedett, de már férfivá érett.
S mivel már nincs az egyházban helye,
Útjára engedték bizonyos szerény összeggel.
Egy darabig még ballagott a sírok közt,
Majd megállt s leült az egyik sír előtti padra.
Arcát a kezeibe temette, s így ült egy darabig a sír fölött.
Arcát takaró kezét elvéve komoran bámulta a fejfán díszelgő nevet: B. K.
K. nem más (nevezzük egyszerűen csak K.-nak),
Mint szerény versem főhőse, a magányos, árva gyermek.
Igen, ott ült a saját sírja előtt és nézte,
Közben gondolatai lázasan mocskolták agyát.
Nos, Kedves Olvasó, képzeld magad K. helyébe;
Vajon milyen érzés lehet az, 'mikor az ember a saját sírja előtt áll?
S az, mikor az ember tudja, senki sem fog virágot vinni a sírjára halála után?
Amíg K. is ezen gondolkodott,
Aközelben egy női sírás törte meg a csendet.
K. fölkapta a fejét s körülnézett, keresve a rimánkodó hangot.
Oh, csak a 90 éves Fekete Sára volt az; szerencsétlennek elhunyt a férje.
De talán a nagy keserűség nem is ezért volt, hanem mert tudta:
Nemsokára máglyán fogják elégetni mindenki szeme láttára.
Hogy miért? - most biztos ezt a kérdést teszed fel magadnak, Kedves Olvasó.
A válasz egyszerű, ám mégis borzasztó,
Boszorkánysággal vádolták; úgy hiszik, Ő a gyilkos Fekete Holló.
De térjünk vissza K.-ra, a főhősre. 
Tudta jól, semmit sem ér nyomorult élete.
Ezért elővett táskájából egy hosszú kötelet.
De még mielőtt elindult volna,
A szemközti sírról leszakított egy vörös rózsát.
Egy csókot lehelt rá, tüskéje felsértette a száját,
A rózsát saját sírjára helyezte.
Elindult az egyik kripta felé,
Amely mellett egy diófa nyújtózkodott.
A kötelet felkötötte az egyik erős ágra,
Ezután ő is felmászott a fára.
Keresztet vetett, elmormolt egy imát s elköszönt az élettől; 
Arcán egy könnycsepp legördült.
K. meghalt, a holttest a földre csapódott,
A kötél a súly alatt elszakadt.
A távolból, talán a Mennyből, angyalok éneke hallatszott.
Egy gyászoló tömeg talált a tetemre másnap hajnalban,
Csakhogy az már nem teljesen Ő volt.
Szemeit kivájták a hollók,
A tömeg szóhoz sem tudott jutni.
S a temetőben újra úrrá lett a hátborzongató csend...


A verset írta: Szabó Koppány (2004)

Tűnő Idő Tárlat X.

Segesvár, Erdély (2004-2012)
Segesvár, Erdély (2004-2012)
Segesvár, Erdély (2004-2012)


A fotókat készítette: Szabó Koppány