1692, egy hideg őszi délután,
A magányos fiú a temetőben barangolt.
A szél csípősen fújdogált,
A sírkert aznap teljesen kihalt volt.
A fiú könnyei rászáradtak piros arcára,
'mely ütésektől volt piros.
Mint már említettem, egyetlen lélek sem volt ott,
Csak Ő és a gondolatai, melyek oly' elvontak.
Miközben ballagott a sírokat nézegette,
S azokban fekvő holtak nevét tanulmányozta.
Ezt az utat mindennap megtette,
Jól érezte magát e csendes, nyugodt helyen.
Ilyenkor mindig arra gondolt,
Hátha észreveszi valamelyik rokona nyughelyét.
De ilyenkor mindig észbe kapott:
" Ó, hiszen nincsenek is rokonaim; se Anya, se Apa, se Testvér".
E fiú kis egyházban nevelkedett, de már férfivá érett.
S mivel már nincs az egyházban helye,
Útjára engedték bizonyos szerény összeggel.
Egy darabig még ballagott a sírok közt,
Majd megállt s leült az egyik sír előtti padra.
Arcát a kezeibe temette, s így ült egy darabig a sír fölött.
Arcát takaró kezét elvéve komoran bámulta a fejfán díszelgő nevet: B. K.
K. nem más (nevezzük egyszerűen csak K.-nak),
Mint szerény versem főhőse, a magányos, árva gyermek.
Igen, ott ült a saját sírja előtt és nézte,
Közben gondolatai lázasan mocskolták agyát.
Nos, Kedves Olvasó, képzeld magad K. helyébe;
Vajon milyen érzés lehet az, 'mikor az ember a saját sírja előtt áll?
S az, mikor az ember tudja, senki sem fog virágot vinni a sírjára halála után?
Amíg K. is ezen gondolkodott,
Aközelben egy női sírás törte meg a csendet.
K. fölkapta a fejét s körülnézett, keresve a rimánkodó hangot.
Oh, csak a 90 éves Fekete Sára volt az; szerencsétlennek elhunyt a férje.
De talán a nagy keserűség nem is ezért volt, hanem mert tudta:
Nemsokára máglyán fogják elégetni mindenki szeme láttára.
Hogy miért? - most biztos ezt a kérdést teszed fel magadnak, Kedves Olvasó.
A válasz egyszerű, ám mégis borzasztó,
Boszorkánysággal vádolták; úgy hiszik, Ő a gyilkos Fekete Holló.
De térjünk vissza K.-ra, a főhősre.
Tudta jól, semmit sem ér nyomorult élete.
Ezért elővett táskájából egy hosszú kötelet.
De még mielőtt elindult volna,
A szemközti sírról leszakított egy vörös rózsát.
Egy csókot lehelt rá, tüskéje felsértette a száját,
A rózsát saját sírjára helyezte.
Elindult az egyik kripta felé,
Amely mellett egy diófa nyújtózkodott.
A kötelet felkötötte az egyik erős ágra,
Ezután ő is felmászott a fára.
Keresztet vetett, elmormolt egy imát s elköszönt az élettől;
Arcán egy könnycsepp legördült.
K. meghalt, a holttest a földre csapódott,
A kötél a súly alatt elszakadt.
A távolból, talán a Mennyből, angyalok éneke hallatszott.
Egy gyászoló tömeg talált a tetemre másnap hajnalban,
Csakhogy az már nem teljesen Ő volt.
Szemeit kivájták a hollók,
A tömeg szóhoz sem tudott jutni.
S a temetőben újra úrrá lett a hátborzongató csend...
A verset írta: Szabó Koppány (2004)
