Úgy látszik, ez a kis ösvény soha véget nem ér,
Zöld fák lombjain, kövek pézsmáin,
Ez a misztikus világ oly’ furcsának látszik,
Édes rózsaillat selyemként borul sírom fölé,
Ártatlanságod véremet követeli.
Kiéhezve a győzelemre, kiéhezve a szerelemre,
Apáink vérével áztatott föld most új gyermeket teremt,
Szilárd és legyőzhetetlen földi-könny,
Menekülj e zord világ elöl, menj, amerre a sárkányok szállnak.
Keserűséggel áztatott szikla magaslik előttem,
Az első árnyak elszakadnak a sötétségtől,
Meghitt halálod kegyetlen-szent ösvénye,
Felnyitja szemem, melyet a nap fénye eltakart,
Monumentálisan feltornyosuló hegyek elrejtenek téged,
Folyó vize hozza az üzenetet: a világ bevégeztetett.
A csendes fűzfa feltárja az ősi köveket,
Rejtett kriptaszerű ajtó mögött,
Zajlik a terror szertartása, a szellemvilág megremeg,
Véres kötél lóg alá a hűvös időt sugárzó emeletről,
A Gonosz naplója oldalait írja,
Húsból és csontból készített sötét méreg,
Tűzeső zúdul az öreg hegyekre.
A verset írta: Szabó Koppány (2005)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése