Tűnő Idő Tárlat XII.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.11.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.12.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.12.

A fotókat készítette: Szabó Dalma

Öröm (2010)

Fehér Madár röppent ki egy üregből. Elszállt a nyílt tenger fölött. A Fehér Madárban volt valami ijesztő. Egyre magasabbra szárnyalt s ezüst lett az ég. Majd megkopott az ezüst s lett belőle sötét. Ha este van, sötét van. Igazán nincs ebben semmi félnivaló. Ó, áldott sötétség!

  Sötétség ereszkedett alá, fokozatosan, feltartóztathatatlanul. Nem volt alatta semmi. Az az egyetlen apró lény károgott csak vészt jósolva a szélben a nagy pusztaság fölött, ami a világ! Üres barlangok, üres partok, üres tengerek. Amit nézni, hallani, fogni szerettem, mind eltűnt egy szálig vagy soha nem is létezett…

  A Fehér Madár pedig szitálva, körözve szállt egyre magasabbra. Menekült a sötétség elől amely a halált jelenti számára. És otthagyott engem – vagy inkább a semmit. Az egyetlen szem üres feketeségbe zárult értelem és történelem nélküli világban. Jajgattam, ám nem volt hangom. Szám megtelt vérrel, olthatatlan szomjúsággal nyeltem és nyeltem. Azt szerettem volna mondani: igen, most már értem mily’ szörnyű, mily elviselhetetlen a sötétség! Nem tudtam, nem tudhattam… Fehér Madár száll a sötétségben a síró part felett, a végtelen tengeren.

  A vér azonban vér volt, és a szív, a gyönyörűséges már ott repesett az ajkamon. Most van itt a pillanat, Szerelmem. Most lenyelhetem az életed, amelyet szíved szivattyúz felém. Átküldhetlek az enyészetbe, hol nincs megértés és megbocsátás. Vagy… vagy magamhoz vehetlek téged! És lennél társam a sötét öröklétben. Bujdosok, kitagadottak, gyilkosok, egymás barátai… csak mi ketten.

  Elalélok, majd újra felkelek. Ifjú véredtől lázasan reszketek. Elborzaszt a felismerés: Kedvesem, egyre jobban szeretlek!

Írta: Szabó Koppány 

A Vég Virágai - Magjaik Örökké Nőni Fognak (2012)

Amikor együtt aludtunk minden mozdulatlan és nyugodt volt. Fátyolba öltözött elnyomó szomorúságban átadtuk magunkat az álmoknak. A hold nappal, furcsa és misztikus hatalmak gondosan izzódtak az ezüstsugarakban. Szőtt harmatcseppek és bűvös fény, a hajnali köd kikopott köntösben halkan szuszogott. És szuszogása lett a kabátunk, de az alvilág kapujában még így is fáztunk. Lebegtünk, repültünk miközben a gondolat világa világra hozta az érzelmek életét. Az emlékezés, felfedezés és testünk tapintása szabaddá varázsolta a kéj párhuzamos repülését. És azokon a kapukon túl, amelyeket testeink lefektettek, egymás mellett egy törékeny pihenésben két mellkast felemeltek. Csak egy kevés halandó lélegzet kellett ahhoz, hogy ajtai mozgásba lendüljenek.

  Igen, tested és testem egymás mellett hevert, és érintésünktől a világ megremegett. A mindent beborító kéj birodalmában lelkeink eggyé váltak. Nem voltak idegen tettek és akadályok – minden bizalmas volt és furcsa. A szemeid tükrök voltak, kapuk a lelkedbe. Egyetlen eltékozolt pillantás is elég volt, hogy tudjam, ő a kedvesem, az az ember, akit szeretek. Belém látott, olvasott a gondolataimban. Gyötrelmeimen túl is megkapott. És repültünk azokban a percekben hegyek és hegyszorosok felett, szomorúságot és boldogságot keresztező határokon és tavakon, mezőkön és völgyeken, egymás mellett. Testem lett a lelke koporsója, két vándor, a csillagút szerelmesei. S a szürkületben meggyújtott violaszínű hold alatt egymásba kapaszkodva a szerelem ki nem szabadul már a boldogság sírjából. Vágyakat kutató, álmokba menekülő fekete klauzúra kapu előtt hontalan vendég int felénk, a fájdalom ismét hazatért. Az elbűvölt birodalom árnyai immáron tovaúsztak már egy hajlított szárnyú kompon. Az ibolyaszínű ég alatt a sötét és mély horizonton már alig volt látható. Egy vég nélküli világ.

  "Pszt, pszt, kedvesem… Hallod az alvilág révészének halk dúdolását? Átlátsz a tisztást körbeölelő ágakon? Látod a kísérteties teremtményeket, ahogy táncolnak? Átlátszó testűek, félig emberek és félig vadállatok, hangjaik oly’ édesek, mint a szél puha lélegzete."

  Amikor együtt aludtunk, olyankor ábrándoztam a nappal, olyankor fájdalmamat enyhítette a szeretet…

Írta: Szabó Koppány (2012.06.02.)