Az erdő nesze elmémben csendesen felkiált,
Hosszú sötét országúton pislog egy kis halovány fénysugár.
Fekete fák lombjai elveszejtenek,
Erdő öreg remetéje torkomhoz kést szegez,
Óriási árnyak nőnek szemeimben,
Rég elfeledett kastély, rémálmok hátborzongató helye,
Mágikus fény csalogat feléje,
Táncoló árnyak körülölelnek és üdvözölnek.
Komor figurák, bármerre nézek,
A múlt halott emlékei szenvedélyesen szövik félelmeim
hálóját,
Keresztbe döfött kard borzalmas tettekre emlékeztet.
… csak illúzió, bizonyára álmodom,
Csak szavak az agyamban, csak egy harc saját magammal,
A vég csak a kezdet… bíborszínű alkony.
Halott visítás éget, marcangolja agyam,
Véres csók, mely mindörökké megbélyegez,
Mállik a sírkő az elkárhozott császár kriptájában,
Szó, mely el nem hagy, mely védelmez: A Múlt.
Az árnyak időközben eltűntek,
Elcsendesül a Múlt moraja,
Más korszak, más harcok,
Miközben a boldogságtól elalélsz,
A tükörből az árnyék a szemeidbe visszanéz.
A verset írta: Szabó Koppány (2009)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése