„Nyugodj Te dübörgő, csitulj Te zakatoló szív.” –
Suttogják néma ajkakkal, a szerelem érzését már régóta gyűlölik.
Az enyészet feneketlen kútjának peremén megpihenve,
Megfáradt szemeik az erkölcs árnyékától kiégve, fürkészik a sivár területet.
Fanyar mosollyal elszórják a magány magjait,
Kócos hajukkal a szél játszadozik.
És idővel szirmot bont majd a bánat-virág,
Hamuból gyúrt reménnyel gyógyítják szívük összes fájdalmát.
A múltat megtagadják, a jelen semmit sem jelent, de ha kérnéd,
Ezer könnycseppért az eget is vörösre festenék.
És ha majd egyszer a lábad nyomába lépnek,
A magány rozsdás szögeivel felfeszítik emlékedet.
A kettétört szívek szemétdombján guberálnak,
Űzött a lelkük, örök és hontalan, megváltásra várnak.
Hitük a porba taszítva fekszik évek óta talán,
Vissza nem jön az, soha már…
A verset írta: Szabó Koppány (2012.04.14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése