Messze, az alvás fátylán keresztül egy ősi hang gyengéden, de ünnepélyesen a nevemet suttogja.
Távolról, az éjszakából megérint egy halovány gondolat. Vagy csak egy álom-fátyol, a múló memória csalóka hívásának a visszhangja?
Igen, a hiszékenység hiú tulajdonság. Kifürkészhetetlen nyugtalanság toporog lelkem hátsó ajtajánál.
Mintha a legmélyebb tengerből egy ismeretlen teremtmény a felszínre emelkedne, ezzel cáfolva meg a régóta tagadott létezését.
Talán övé az ősi hang, mely még mindig a nevemet suttogja. Sóhaja kővé dermedt testemet súrolja.
Forró könnyek mossák az arcomat szüntelen. Egy mélyen nyugtalankodó fájdalom ágyat bont a szívemben.
Messze, az alvás fátylán túl egy ősi törékeny lélegzet gyengéden darabokra zúzza magányos világom.
A verset írta: Szabó Koppány (2012.04.06.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése