Keresztény Pandémia (2012)

Akiknek a hit fontos szerepet tölt be az életükben, ugorják át e verset.

S belépvén Éden kapuján, összedől a tudás, minden miben hittünk, csak egy csalfa árulás,

Megerőszakolván Ádámot és Évát, értelem s érzelem nélkül a szodómia oly messze száll, 

Golgota csúcsán a megfeszített Jézus Krisztus halkan sírdogál, nem nyugszik meg soha már,

Elé állok, arcába nézek; véres testébe nevetve újabb szegeket verek; egy pillanat volt talán,

Míg sajnálatot éreztem iránta, majd elszállt a sajnálat; döftem még, testén nyálam csordogált,

Agonizáló Krisztus, feltüzelő libidó, ajkát csókolom, harapdálom, vérét iszom; perverz vágy.  

Vasárnap délután, halk kántálás magasztal egy ócska szobrot… egyház: bazár; örök talány,

Misebor, egy falat kenyér… konfirmálj – ez adjon neked reményt, életed ettől jobb lesz tán?

Üres szavak, melyek elmédben megfogannak, hazug igék szerint éled napjaid…: hasztalan,

Tiszta lelkiismerettel egy hosszan tartó istentiszteleten a templom falát megszentségtelenítem,

Szennyes vágyaim kibontakoznak, apáca-vaginák forrósága perverzió birodalmába invitálnak,

Vigyorogva távozom, felemelt fejjel, miután egy gyóntatószékben maszturbáltam önfeledten.

Kilövellő sperma a Megfeszített lábán csordogál, kibicsaklott fantázia emeli Szodoma oltárát, 

Bűnbeesés… elbódító orgazmus rángatja a kereszten nyögdécselő homoszexuális Krisztust.

Nomina Sunt Odiosa… Zöldellő hegy tetején állok, körülöttem tenger, bal kezemben olajfaág,

Jobb kezemben egy halott galamb, a távolban bárka vár, Noé és családja vajon hazatalál?

Sivatagban várok, egy magányos fának csupasz ágára kötelet kötök, hol vagy Júdás?

Olyan boldog leszek, mikor kötelem nyakad köré simul! Árulás majd megbánás: megváltó halál!

A verset írta: Szabó Koppány (2012)

Memento Mori I.

Forrás: neon.hu

Alvó Hölgy (2010)

A hölgy alszik. Oh, mily szépséges álmok ringatják.

Néha tébolyult mártír, néha hajlott hátú boszorkány.

Katedrális padlásán antik, hömpölygő konstelláció-ábránd.

Egy forró vért ívó vámpír, hallgasd zokogó lelkének melankóliáját.

S ahogy szétszakad az éjszaka lepedője, lassan elmúlik a varázs,

Ajkáról vér csepeg, alvó hölgy fel nem ébred soha már.

A verset írta: Szabó Koppány (2010)

Tantalosz – Phrügia királya (2010)

Sziphülosz-hegy hatalmas sziklái alatt,

Ott tornyosul Tantalosz palotája,

Messziről észrevehető arany s drágakövek ragyogása,

Teteje úgy fénylik, mint a víz ingó felszínén táncoló napsugarak.

Gazdag színváltozat márványoszlopain,

Hasonlok, mint azokon a bíbor fellegeken,

Melyek a lemenő napot könnyezik.

Idővel ravaszsággá fajult Tantalosz bölcsessége.

Prométheusz követője, Zeuszt meglopta,

Mennyei ételt s italt lopott, halandóknak odaadta,

S utána… meghívta Zeuszt lakomára,

Arany serlegben bor szikrázik,

Ízletes étel hever Zeusz előtt, s Ő eszik,

Midőn a lakomának vége, Tantalosz elmondta,

Hogy a saját fiának, Pelopsznak a húsát tálalt fel neki.

S eljön a büntetés napja;

Sötét ország, melyben meghalt emberek lelkei bolyonganak,

Tantaloszt egy szép kertbe bezárják.

S kiknek sóvárgó ajka az örömök kelyhét nem érintheti,

A phrügiai Tantalosz kínjait szenvedik.

A verset írta: Szabó Koppány (2012)

Tűnő Idő Tárlat XII.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.11.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.12.

Nagy-Hideghegy, 2012.06.12.

A fotókat készítette: Szabó Dalma

Öröm (2010)

Fehér Madár röppent ki egy üregből. Elszállt a nyílt tenger fölött. A Fehér Madárban volt valami ijesztő. Egyre magasabbra szárnyalt s ezüst lett az ég. Majd megkopott az ezüst s lett belőle sötét. Ha este van, sötét van. Igazán nincs ebben semmi félnivaló. Ó, áldott sötétség!

  Sötétség ereszkedett alá, fokozatosan, feltartóztathatatlanul. Nem volt alatta semmi. Az az egyetlen apró lény károgott csak vészt jósolva a szélben a nagy pusztaság fölött, ami a világ! Üres barlangok, üres partok, üres tengerek. Amit nézni, hallani, fogni szerettem, mind eltűnt egy szálig vagy soha nem is létezett…

  A Fehér Madár pedig szitálva, körözve szállt egyre magasabbra. Menekült a sötétség elől amely a halált jelenti számára. És otthagyott engem – vagy inkább a semmit. Az egyetlen szem üres feketeségbe zárult értelem és történelem nélküli világban. Jajgattam, ám nem volt hangom. Szám megtelt vérrel, olthatatlan szomjúsággal nyeltem és nyeltem. Azt szerettem volna mondani: igen, most már értem mily’ szörnyű, mily elviselhetetlen a sötétség! Nem tudtam, nem tudhattam… Fehér Madár száll a sötétségben a síró part felett, a végtelen tengeren.

  A vér azonban vér volt, és a szív, a gyönyörűséges már ott repesett az ajkamon. Most van itt a pillanat, Szerelmem. Most lenyelhetem az életed, amelyet szíved szivattyúz felém. Átküldhetlek az enyészetbe, hol nincs megértés és megbocsátás. Vagy… vagy magamhoz vehetlek téged! És lennél társam a sötét öröklétben. Bujdosok, kitagadottak, gyilkosok, egymás barátai… csak mi ketten.

  Elalélok, majd újra felkelek. Ifjú véredtől lázasan reszketek. Elborzaszt a felismerés: Kedvesem, egyre jobban szeretlek!

Írta: Szabó Koppány 

A Vég Virágai - Magjaik Örökké Nőni Fognak (2012)

Amikor együtt aludtunk minden mozdulatlan és nyugodt volt. Fátyolba öltözött elnyomó szomorúságban átadtuk magunkat az álmoknak. A hold nappal, furcsa és misztikus hatalmak gondosan izzódtak az ezüstsugarakban. Szőtt harmatcseppek és bűvös fény, a hajnali köd kikopott köntösben halkan szuszogott. És szuszogása lett a kabátunk, de az alvilág kapujában még így is fáztunk. Lebegtünk, repültünk miközben a gondolat világa világra hozta az érzelmek életét. Az emlékezés, felfedezés és testünk tapintása szabaddá varázsolta a kéj párhuzamos repülését. És azokon a kapukon túl, amelyeket testeink lefektettek, egymás mellett egy törékeny pihenésben két mellkast felemeltek. Csak egy kevés halandó lélegzet kellett ahhoz, hogy ajtai mozgásba lendüljenek.

  Igen, tested és testem egymás mellett hevert, és érintésünktől a világ megremegett. A mindent beborító kéj birodalmában lelkeink eggyé váltak. Nem voltak idegen tettek és akadályok – minden bizalmas volt és furcsa. A szemeid tükrök voltak, kapuk a lelkedbe. Egyetlen eltékozolt pillantás is elég volt, hogy tudjam, ő a kedvesem, az az ember, akit szeretek. Belém látott, olvasott a gondolataimban. Gyötrelmeimen túl is megkapott. És repültünk azokban a percekben hegyek és hegyszorosok felett, szomorúságot és boldogságot keresztező határokon és tavakon, mezőkön és völgyeken, egymás mellett. Testem lett a lelke koporsója, két vándor, a csillagút szerelmesei. S a szürkületben meggyújtott violaszínű hold alatt egymásba kapaszkodva a szerelem ki nem szabadul már a boldogság sírjából. Vágyakat kutató, álmokba menekülő fekete klauzúra kapu előtt hontalan vendég int felénk, a fájdalom ismét hazatért. Az elbűvölt birodalom árnyai immáron tovaúsztak már egy hajlított szárnyú kompon. Az ibolyaszínű ég alatt a sötét és mély horizonton már alig volt látható. Egy vég nélküli világ.

  "Pszt, pszt, kedvesem… Hallod az alvilág révészének halk dúdolását? Átlátsz a tisztást körbeölelő ágakon? Látod a kísérteties teremtményeket, ahogy táncolnak? Átlátszó testűek, félig emberek és félig vadállatok, hangjaik oly’ édesek, mint a szél puha lélegzete."

  Amikor együtt aludtunk, olyankor ábrándoztam a nappal, olyankor fájdalmamat enyhítette a szeretet…

Írta: Szabó Koppány (2012.06.02.)