Amikor együtt aludtunk minden
mozdulatlan és nyugodt volt. Fátyolba öltözött elnyomó szomorúságban átadtuk
magunkat az álmoknak. A hold nappal, furcsa és misztikus hatalmak gondosan izzódtak
az ezüstsugarakban. Szőtt harmatcseppek és bűvös fény, a hajnali köd kikopott
köntösben halkan szuszogott. És szuszogása lett a kabátunk, de az alvilág
kapujában még így is fáztunk. Lebegtünk, repültünk miközben a gondolat világa
világra hozta az érzelmek életét. Az emlékezés, felfedezés és testünk tapintása
szabaddá varázsolta a kéj párhuzamos repülését. És azokon a kapukon túl,
amelyeket testeink lefektettek, egymás mellett egy törékeny pihenésben két
mellkast felemeltek. Csak egy kevés halandó lélegzet kellett ahhoz, hogy ajtai
mozgásba lendüljenek.
Igen, tested és testem egymás mellett hevert, és érintésünktől a világ
megremegett. A mindent beborító kéj birodalmában lelkeink eggyé váltak. Nem
voltak idegen tettek és akadályok – minden bizalmas volt és furcsa. A szemeid
tükrök voltak, kapuk a lelkedbe. Egyetlen eltékozolt pillantás is
elég volt, hogy tudjam, ő a kedvesem, az az ember, akit szeretek. Belém látott,
olvasott a gondolataimban. Gyötrelmeimen túl is megkapott. És repültünk azokban
a percekben hegyek és hegyszorosok felett, szomorúságot és boldogságot
keresztező határokon és tavakon, mezőkön és völgyeken, egymás mellett. Testem
lett a lelke koporsója, két vándor, a csillagút szerelmesei. S a szürkületben
meggyújtott violaszínű hold alatt egymásba kapaszkodva a szerelem ki nem
szabadul már a boldogság sírjából. Vágyakat kutató, álmokba menekülő fekete
klauzúra kapu előtt hontalan vendég int felénk, a fájdalom ismét hazatért. Az
elbűvölt birodalom árnyai immáron tovaúsztak már egy hajlított szárnyú kompon.
Az ibolyaszínű ég alatt a sötét és mély horizonton már alig volt látható. Egy
vég nélküli világ.
"Pszt, pszt, kedvesem… Hallod az alvilág révészének halk dúdolását?
Átlátsz a tisztást körbeölelő ágakon? Látod a kísérteties teremtményeket, ahogy
táncolnak? Átlátszó testűek, félig emberek és félig vadállatok, hangjaik oly’ édesek,
mint a szél puha lélegzete."
Amikor együtt aludtunk, olyankor ábrándoztam a nappal, olyankor
fájdalmamat enyhítette a szeretet…
Írta: Szabó Koppány (2012.06.02.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése