Fehér Madár röppent ki egy üregből. Elszállt a nyílt tenger
fölött. A Fehér Madárban volt valami ijesztő. Egyre magasabbra szárnyalt s
ezüst lett az ég. Majd megkopott az ezüst s lett belőle sötét. Ha este van,
sötét van. Igazán nincs ebben semmi félnivaló. Ó, áldott sötétség!
Sötétség ereszkedett
alá, fokozatosan, feltartóztathatatlanul. Nem volt alatta semmi. Az az egyetlen
apró lény károgott csak vészt jósolva a szélben a nagy pusztaság fölött, ami a
világ! Üres barlangok, üres partok, üres tengerek. Amit nézni, hallani,
fogni szerettem, mind eltűnt egy szálig vagy soha nem is létezett…
A Fehér Madár pedig
szitálva, körözve szállt egyre magasabbra. Menekült a sötétség elől amely a
halált jelenti számára. És otthagyott engem –
vagy inkább a semmit. Az egyetlen szem üres feketeségbe zárult értelem és
történelem nélküli világban. Jajgattam, ám nem volt hangom. Szám megtelt
vérrel, olthatatlan szomjúsággal nyeltem és nyeltem. Azt szerettem volna
mondani: igen, most már értem mily’ szörnyű, mily elviselhetetlen a sötétség! Nem
tudtam, nem tudhattam… Fehér Madár száll a sötétségben a síró part felett, a
végtelen tengeren.
A vér azonban vér
volt, és a szív, a gyönyörűséges már ott repesett az ajkamon. Most van itt a
pillanat, Szerelmem. Most lenyelhetem az életed, amelyet szíved szivattyúz
felém. Átküldhetlek az enyészetbe, hol nincs megértés és megbocsátás. Vagy…
vagy magamhoz vehetlek téged! És lennél társam a sötét öröklétben. Bujdosok,
kitagadottak, gyilkosok, egymás barátai… csak mi ketten.
Elalélok, majd újra
felkelek. Ifjú véredtől lázasan reszketek. Elborzaszt a felismerés: Kedvesem,
egyre jobban szeretlek!
Írta: Szabó Koppány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése