Az Antikrisztus Üzenete (2008-2011)

I. Fejezet:

Alkonyat után nem mindig jön el a Pirkadat, mert van, ahol az éjszaka örökké tart. Hisz' minden fényt kioltanak azok a Lelkek, akiket már elragadott az éjszaka egyszer.

  Homályos vibrálás a szoba falain, talán a lenyugvó Nap vére csorog a cserepes ajkain. Íze fűszeres, leírhatatlan és mennyei. Talán a Láz lüktetése ragyog ki a bőr pólusain és világítja meg a hideg éjszakát. A pillanatok, az évek vízcseppek, mint gitárhangok peregnek fentről. Hátukra veszik az ágyat. Viszik, csak viszik az örök-folyamba. A Szív úgy dobog, mint Indián Sámánok dobjai. Átfúj rajtam a Szél, de nem lohasztja dühe a Lázat. Szénné égeti a homlok a csitító kezet, és nem adhat semmi enyhülést, amikor a Láz járja gyönyörű táncát belül. 'Mikor a Belső Nap kitör haragjában és elpusztítja a falakat, e megvakított, hamis Világ falait.

  Ha belehalok is, élek, ahogy az anyag bábjai soha. És kilépvén börtönéből, asztrálgépből a Lélek oly' messze száll! Peregnek a képek, visszafelé megyek, megtisztulok a fehér izzásban, amit egyetlen pontba sűrít az éjszaka odakint. 
  Csillagok a szememben, amikor egy vagyok a Világgal, amikor megértem, hogy Isten nem halt meg, csak rejtve már az út. A hatalmára szomjazok rejtették el, és megvakítottak, megbénítottak, lebutítottak minket. Ócska ajándékaikban dohányzik megannyi Elveszett Lélek, és szégyenbélyeget üt a látok homlokára. Félelmetes vagyok nekik, vagy csak bolondnak tartanak. De nem számit, bennem már nyoma sincs Félelemnek. Az igazat mondom, mert nem tehetek mást! Eljött értem a Láz, mert haragomban lángra lobbantottam mindent, megértve az üzenetet, amit már én is hordozok. Ez az állapot maga az Elveszett Paradicsom, és bár tudom, Ők majd megbüntetnek, most már nem érinthetnek, nem árthatnak nekem. Már ismerem Önöm elpusztíthatatlanságát.

  Jött a Harag, amivel felülkerekedtem a Kétségbeesett Nő láncain. Csókoltam a homlokát, és ajkam vérével itattam. Mert éreztem, hogy a Fájdalom kényszer. Végig kell járni az utat. Nem maradhat fehér folt, át kell égetni mindent, hogy magam is átéghessem. A Fájdalom megingatott, sötétre festette Világom, mert a Szomorú Embert követtem. És nem érhettem el gyönyörű álmaim éteri arcát. Amit Gótikus Katedrálisok évszázados szobrai, és éji erdők lombján átszűrődő csillagfény tükrözött elém. De Ő adott erőt, az Ő ragyogása vezetett, amikor állati-ösztönlétemben zuhantam a szakadékba repülni még nem tudván. 'Mikor először égetett meg a Fájdalom, amikor még valaki másra bíztam Önöm-boldogságom kulcsát - amit nem szabad! Mint amikor véremmel itattalak, ha szomjas voltál, mint amikor húsommal etettelek, ha éhes voltál. De ez a Fájdalom nyitotta meg előttem a kaput, amit eszmélésem óta keresek.

  Fehér Madár szárnyai csillantak meg egy régi nyári délután szememben, hívta Lelkem, és ébresztette fel a még megfogalmazatlan vágyat. És azelőtt...ott volt az Árnyék. Én magam az új lét kapujában, tudván, tudva, miért választottam ezt a testet, ezt az életpályát. Ott állok, ahol Cthulhu az úr, két Világ között, lét és nem lét keresztútján, időn és téren kívül. A Láz eufóriájában elérek a csillagokig, meghallom Isten félelmetes hangját. És szinte időfelettiséget sugárzó atmoszférája valósággal utat nyit a Lelkembe. Szinte repülők hajdanvolt korok felé, látom egykori Nagy Szellemek sziluettjét. Köd lepte, nyirkos moha borította várromok között botorkálok, gótikus katedrálisok szédítő magasára elfogódottan tekintek fel. Félhomályos ódon könyvtárszobák mélyén sétálok elgondolkodván és ekkor Önöm-kicsinységem tudatában rám zuhan az örökkön való és örökkön változó Világ, aminek része vagyok és látok!

  Nem halok meg, már tudom, mert az Árnyék vagyok és visszatérek, hogy Lázam belülről karcolja ereteket, amint tüzes óborként és folyékony pengeként végigáramlik bennetek.

Eljövök újra meg újra, hogy megrázzalak benneteket. Megmutassam az igazságot és elkoppintsam életetek lángját, ha eljön az ideje. Tisztán, szabadon ragadlak el és vezetlek örök pusztulásba. Tőlem félj, s ne saját magadtól!

II. Fejezet:

S Sathana így szól:

- "Ezer Világ Őre, ébredj! Ideje Indulni... Az elveszett titok egy villanása, Mindent égető Máglyák hamvát a szél kavarja... "

  De Ő csak ül a szobában, magányába temetkezve. Valaki égő fáklyát döfött hűvös szívébe hangtalan. Egy cigarettát szorongat, mintha az meg nem született szerelme volna. Úgy szeretne érezni, láncok nélkül létezni, az álmát ébren átélni, a felhők között repülni.

  ... Imádkozott az éjszakában, mert Gonosz árad, az elfeledett gyermekből Antikrisztus feltámadt. Ki csak azt akarta, hogy szeresse Őt valaki. De megbosszulja a világot, mert megölte Őt mindenki. Csak jó tesz, amikor rosszá válik!

  Néma sikoltás; belülről tör elő, menekülne, de valami fogva tartja. Mert valaki néha foglya a kezét és valaki csak egyszerűen hátba rúgja. Szépen, lassan halad előre, amerre tart az út. Az Ő keresztje, az Ő világa, könnyei súlyát nem találja. Tele vágyakkal zokog a Lelke, szerető szívre sohasem lelt. Zokog a Lelke, keres valakit, s nem tudja, ki az. A percek robognak, eltűnik a tavasz, de nem tudja, ki az.

  Az éj színe hű az árnyékához, a vér színe ég az ajkaihoz, árnyéka nő a félhomályba. Eljött az Új Sötét Kor szívében és így szól:

- "Anyánk, az éj... Sathana!  Immáron halott a testem, tépett a Lelkem. Egy cigarettát még elszívok nyugodtan, nem sietek, nincs hova..."   

                                                                                   

III. Fejezet:                                     

Álmot láttam az éjjel, sötétben voltam, aztán világosság támadt körülöttem. Valaki hozzám szólt, azt kérdezte, fáj-e valamim. Azt feleltem, nem túlságosan, bár nem ártana, ha kiszednék a pengéket a torkomból. Ezután csend, s kicsivel később valami ujjongásszerű hang. Aztán… arkangyalok jöttek. Elkezdtek vizsgálgatni, lefektettek, és azt mondták… Vérfiola.

  Vérfiola? – kérdeztem álmomban. A főtt vér jutott eszembe, amit Sathana készített régen. Elvágta a csirke nyakát és belecsorgatta a friss vért a fazékba, és… nem tudom, mit csinált vele. Csak arra emlékszem, hogy jó volt. Rizses főtt vér… itt tartottam, amikor halk kántálást hallottam.

  Egy holdfényes szigetet láttam, bólogató pálmákkal, szelíd szellővel az azúrkék óceánban, fehér homokos parttal. Egy sziget, a távolból tam-tam dobok szava hallatszik. Egyre erősebben, és jönnek a kannibálok. Kivonulnak az óceán hófehér homokos partjára, ahol a pálmák alatt valami vigyorgó bálvány ácsorog. Unottan, mert mit izgassa magát pár táncoló, üvöltöző kannibál láttán, amikor már jó néhány ezer év eltelt azóta, hogy először látott ilyen mamlaszokat. Akik azóta minden évben visszajönnek néha hozzá, és bepiszkolják a lábát azzal a vérrel, ami a lenyakazott gyermekekből kifolyik. Honnan tudják az emberek, mi kell az isteneknek?

  Templomok, katedrálisok, imák, áldozatok, apácák és papok – elpocsékolt életek. Örök meddőségre kárhoztatott méhek, sosem használt nemi szervek. Ostya és misebor, ima, ima, ima, menj a francba, hitetlen. Elkárhozol, ez az Egyház tulajdona! Emberek, akik irtják egymást isteneik nevében. A mindenség urának tartják, s közben ők maguk azok, akik imákból font sövénykerítések közé szorítják magukat.

  Az emberek, még azok is, akik a Tudomány nevezetű vak vallás híveinek vallják magukat, a lelkük mélyén érzik, titkoltan hiszik, hogy a világ több, mint amit szemünkkel és agyunkkal be tudunk fogni belőle. Mindenki érzi, hogy léteznek azok, akiket természetfölöttinek nevezünk. Sokan keresik velük a kapcsolatot, de hiába. Időnként azonban előfordul, hogy e lények keresik a kapcsolatot a halandókkal. Nekik minden esetben sikerül… És amikor létrejön a Találkozás, olyankor csődöt mond a tudomány, darabjaira hullik a materializmus. Minden széttörik, minden megmagyarázhatatlanná válik és csak egy dolog biztos: a bizonytalan!

  Paradox helyzet, de a megmagyarázhatatlant, a felfoghatatlant lehetetlen szavakkal leírni, képletekkel besorolni a híg elméletek közé. Amikor a Kétezer Varázsló megérkezik a földre úgyis minden értelmét veszti… A másik út? Sátánizmus? A Balkéz felöli ösvény? Felesleges kegyetlenkedés – férjet az apácáknak! A sátánista barmok meg inkább menjenek az aggok otthonába! Ott aztán saját szemükkel láthatják, milyen a szenvedés, a testi és a lelki, és biztos, hogy nem akarnak többet kegyetlenkedni. Nyulakat, nyamvadt kecskéket és kismacskákat, ne adj Isten; embereket áldozni! Örülnek majd, hogy nekik megvan mind a két lábuk. Nem köpnek vért reggelente, nem köpik be a legyek a sebet a fejükön, de úgy, hogy bőrük alatt nyüvek nyüzsögnek. Nem üszkösödik el a lábujjuk. Hazamehetnek a puha melegbe, magukra zárhatnak egy ajtót. Ihatnak és ehetnek, Bolyhos pokrócba burkolózva. Illatos teát szürcsölgetve várhatják a kellemes álmokat…

  … Szóval egy darabig nézegettem az emberáldozó kannibálokat azon a szigeten az erőszaktól undorodó bálvány mellől, aztán… Aztán csend lett és feketeség! A szín! A levegő! A test! A köd! Sathananak igaza volt… Átutazók vagyunk ezen a földön, illetéktelen behatolók! Létünk egyetlen értelme a létezésünk és ez az elmúlásunkkal megszűnik. Ha nem akarjuk, hogy értelmetlenül teljen el az életünk, akkor át kell örökítenünk egyetlen kincsünket: a Létezésünket! A kozmosz egy hatalmas, élő test, s mi a részesei vagyunk. Új életet kell teremtenünk! Gyermekeket kell nemzenünk! Egyek vagyunk a kozmosszal, a nap az a szív, amelynek dobbanásait érezzük az ereinkben. A hold az a tündöklő idegközpont, amely mozgat bennünket. És ki tudja, hogy a Szaturnusz és a Vénusz, meg a többi bolygó milyen hatást gyakorol ránk? A válasz: Rengeteg olyan dolog van aminek nem értjük a működését! Időnként nem akarjuk érteni és időnként pedig túl van az értelmünk határain. A tudásszomj, a megvilágosodás utáni vágy csak kevesekben van meg… Nevetséges, de igaz: Az emberek többsége egész életében csukott szemmel jár és csak a Halál pillanatában néz fel – Vajon miért? Mert félünk az ismeretlentől!

  Ez érthető: a félelemnek mindig megvan a maga oka. Talán azért, mert tudat alatt, átörökített szinten valamennyien tudjuk, hogy az Isten, aki most uralkodik fölöttünk, nem azonos a Teremtővel! Tudat alatt talán azt is tudjuk, hogy léteznek erők, melyek összezúznak, és amelyek építenek. Erők, melyeknek egyetlen célja a mi megsemmisítésünk. És más erők, melyek számára mi jelentjük a létezés értelmét.

  A vallás nem valami bolt, ahová az ember bemegy és kedvére válogathat a holmik között. Aki elfogadja Isten létezését, annak hinnie kell a Sátánban is. Összetartozó fogalmak...

Írta: Szabó Koppány

A Tél, Mint Emlékhozó (2008)

Nagy pelyhekben hulló hó, szobámban ülök, szürkület homályosítja az ablakot,

Pattogó lángok bódító melegségének súlya alatt eltörpülnek a talányok,

Ebben a pillanatban nincsenek gondok, nincsenek kétségbeesett holnapok,

Csak a jelen, mely oly csodálatos a szívnek, kimegyek; aláhulló hópelyhek ellepik arcom.

Friss, téli levegő kitisztítja megfáradt elmém, ilyenkor újra emlékezem –

Ifjú suhancként domb tetejéről szánkómmal száguldoztam az ismeretlenbe,

Hideg, fehér hóban feküdtem, kezemmel s lábammal mosolyogva hó-angyalt készítettem,

Szerettem… szabadnak éreztem magam, jó volt kisgyermeknek lenni, de ennek már vége…

Újra a kandalló előtt ülők, kitisztult agyam pár percig megpihent; csupasz fák felém intenek,

Néha sajnálom az elmúlt éveket, jó lenne újra kisgyermekként sétálni–futkorászni-ballagni,

Óriás nyalókát szopogatni, vattacukrot majszolni, a Vidám Parkban ámulva mászkálni…

Persze ezeket ma is megtehetem, de az már nem ugyanolyan, mint annak idején…

Gondolom érted, ugye? Te is éreztél már hasonlót?

Soha nem lesz már olyan… ez elmúlt, szép időket képtelenség ugyanúgy visszahozni.

A verset írta: Szabó Koppány (2008)

Az Ég Olyan Óceán (2012)

Minden koromsötét. Az éjszaka körbeölelte a hegyeket, az erdőket. A mező is feketébe öltözött. A hold sem ad fényt, a felhők elébe kúsztak. Sűrű a sötétség és sűrű a csend. Minden koromsötét. Ez oly’ nyugtalanító. Csillagok a szememben - milyen jó is lenne. Állok ott egymagamban, tekintetem a távoli sötétséget fürkészi, de semmit sem lát. Csak a sötétséget. Magányom keserű íze megfűszerezte az eget, megfűszerezett mindent. A leghalványabb lángot is kioltotta a szívemből. Apró lábak surrannak, figyelmesen hallgatom, honnan ered a léptek nesze. Igaz, hiába keresem, látni nem láthatom. Megpróbálom felidézni múlt idők hangjait, szívet melengető kacagások csilingelését. Zenét, muzsikát, dallamokat.
  Olyan zenét, amely hosszú kabátot borít köréd, amely véd esőtől-széltől, de kell is, mert szárnnyá lesz és belevisz esőbe-szélbe, avarörvénybe. Pályaudvarokra, ahol gőzmonstrumok dohognak, füstjük lesz a levegőd, mely elborít mindent. Visz fel a kék égbe, visz az űrbe is, hogy meteorrá válva zuhanj vissza, míg le nem ég rólad ez a szénburok, hogy csak izzó, dobogó élő szíved maradjon és így találkozz szembe önmagaddal. És akkor elmúlik a sötétség. Igaz, nem teljesen, de a hold itt-ott kikukucskál a felhők mögül.  

  Az ég olyan óceán…
 

Írta: Szabó Koppány (2012)

A Halál Völgye (2004)

Nem létezik a Szeretet,

Mert erősebb nála a Gyűlölet,

Nem létezik a Félelem,

Ha Gyűlölet tombol szívedben,

S minden, miben hittél rég,

Semmivé legyen, s hulljon szét!

Testem örök átok,

Sötét lelkem vár rátok,

De már Te is tudod,

Hogy a Boldogság sohasem végtelen,

Mert erősebb nála a Félelem.

Látom, a Menny és a Pokol hazugság volt,

S miután meghalok,

A Lelkem a Sötétség Kriptájába,

A Fekete Dombok közé,

A Halál Völgyébe száll.

Majd újra lábra állok,

Hogy Lelkem megfürödhessen,

A kristálytiszta vízben,

A Halál Völgyében,

A Megváltás földjének,

Hűvös erdejében.

A verset írta: Szabó Koppány (2004)

Egy Álmodozó (2003)

Elindult a folyó mentén,

Lelke húzta a sötétség felé,

Senki sem hitte el, hogy bűnben él.

Egyedül ment a folyó mellett,

Csak az álmaiban bízott meg,

Az emberek tanácsára oda sem figyelt.

A folyó mellett leült,

És elképzelt egy őrült embert,

Akit senki sem értett meg.

Ez az őrült ember Ő maga volt,

Már rengeteg ember szívét összetörte,

Rengeteg ember életét elvette.

De Ő csak egy álmodozó,

Egy magányos ember,

Akit senki sem értett meg.

Ő egy álmodozó,

Akinek csak az álmai maradtak meg,

Ő egy magányos ember.

A verset írta: Szabó Koppány (2003)