Minden koromsötét. Az éjszaka körbeölelte a hegyeket, az erdőket. A mező is feketébe öltözött. A hold sem ad fényt, a felhők elébe kúsztak. Sűrű a sötétség és sűrű a csend. Minden koromsötét. Ez oly’ nyugtalanító. Csillagok a szememben - milyen jó is lenne. Állok ott egymagamban, tekintetem a távoli sötétséget fürkészi, de semmit sem lát. Csak a sötétséget. Magányom keserű íze megfűszerezte az eget, megfűszerezett mindent. A leghalványabb lángot is kioltotta a szívemből. Apró lábak surrannak, figyelmesen hallgatom, honnan ered a léptek nesze. Igaz, hiába keresem, látni nem láthatom. Megpróbálom felidézni múlt idők hangjait, szívet melengető kacagások csilingelését. Zenét, muzsikát, dallamokat.
Olyan zenét, amely hosszú kabátot borít köréd, amely véd esőtől-széltől, de kell is, mert szárnnyá lesz és belevisz esőbe-szélbe, avarörvénybe. Pályaudvarokra, ahol gőzmonstrumok dohognak, füstjük lesz a levegőd, mely elborít mindent. Visz fel a kék égbe, visz az űrbe is, hogy meteorrá válva zuhanj vissza, míg le nem ég rólad ez a szénburok, hogy csak izzó, dobogó élő szíved maradjon és így találkozz szembe önmagaddal. És akkor elmúlik a sötétség. Igaz, nem teljesen, de a hold itt-ott kikukucskál a felhők mögül.
Olyan zenét, amely hosszú kabátot borít köréd, amely véd esőtől-széltől, de kell is, mert szárnnyá lesz és belevisz esőbe-szélbe, avarörvénybe. Pályaudvarokra, ahol gőzmonstrumok dohognak, füstjük lesz a levegőd, mely elborít mindent. Visz fel a kék égbe, visz az űrbe is, hogy meteorrá válva zuhanj vissza, míg le nem ég rólad ez a szénburok, hogy csak izzó, dobogó élő szíved maradjon és így találkozz szembe önmagaddal. És akkor elmúlik a sötétség. Igaz, nem teljesen, de a hold itt-ott kikukucskál a felhők mögül.
Az ég olyan óceán…
Írta: Szabó Koppány (2012)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése