A Tél, Mint Emlékhozó (2008)

Nagy pelyhekben hulló hó, szobámban ülök, szürkület homályosítja az ablakot,

Pattogó lángok bódító melegségének súlya alatt eltörpülnek a talányok,

Ebben a pillanatban nincsenek gondok, nincsenek kétségbeesett holnapok,

Csak a jelen, mely oly csodálatos a szívnek, kimegyek; aláhulló hópelyhek ellepik arcom.

Friss, téli levegő kitisztítja megfáradt elmém, ilyenkor újra emlékezem –

Ifjú suhancként domb tetejéről szánkómmal száguldoztam az ismeretlenbe,

Hideg, fehér hóban feküdtem, kezemmel s lábammal mosolyogva hó-angyalt készítettem,

Szerettem… szabadnak éreztem magam, jó volt kisgyermeknek lenni, de ennek már vége…

Újra a kandalló előtt ülők, kitisztult agyam pár percig megpihent; csupasz fák felém intenek,

Néha sajnálom az elmúlt éveket, jó lenne újra kisgyermekként sétálni–futkorászni-ballagni,

Óriás nyalókát szopogatni, vattacukrot majszolni, a Vidám Parkban ámulva mászkálni…

Persze ezeket ma is megtehetem, de az már nem ugyanolyan, mint annak idején…

Gondolom érted, ugye? Te is éreztél már hasonlót?

Soha nem lesz már olyan… ez elmúlt, szép időket képtelenség ugyanúgy visszahozni.

A verset írta: Szabó Koppány (2008)