Fehér, hosszú ruhája koszos lesz a mocsokban,
Ékszerei megvillannak az éjszakában.
Farkasok tűnnek fel a semmiből,
S egy női visítástól hangos az erdő,
A fehér ruha fekete lett a kosztól és vörös a vértől,
Meghalt a menyasszonyom.
Belépek a kastélyomba, mely már a gyászolás vára,
Felveszem a díszes ruhámat,
S belépek az éjszakai álarcosbálba, mintha misem történt volna.
Odabent hangosan szól a zene,
Parfüm illat, rózsafüzérek díszítik a termet,
Mindenki oly boldog.
Észre sem veszik szomorúságom,
Tarka, színes ruhák; kék, zöld, piros,
Díszes ruhám csupa fekete, arcom sápadt, mint a Hold,
S az emberek arcát eltakarják a groteszk álarcok.
Nem bírom tovább és kirohanok a kastélyból, ki az erdőbe,
Ahol menyasszonyomat farkasok tépték szét,
Oh, milyen nyugodt az arckifejezése,
Mintha megtalálta volna az örök nyugalmat, a harmóniát...
Karomba veszem, s elindulok vele a szakadékhoz,
Hogy végső búcsút vegyek tőle,
Felértünk hát a szakadékhoz.
Milyen mélyen van, nem merem belehajítani a Kedvesem,
Pedig muszáj, ez a végső megoldás.
Ott lent, a mélyben egy kis folyó folyik nagy sebességgel,
Az majd elviszi őt jó messzire, Erdélybe...
A verset írta: Szabó Koppány (2003)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése