Noktürn (2010)

E zene hallatán az ember nagyon egyedül tudja magát érezni, átéli kicsinységét;

Léte semmiségét, a Világmindenség, a Halál roppant ürességét, nem találjuk a békét,

Csak állunk s magunk elé meredünk, nézzük az emberiség hanyatlásának periódusát;

Nem akarunk, de az álomból felébredünk, s hallgatjuk a föld évtizedes gyötrelmének hangját,

Félünk a nyári tomboló viharban, mikor úgy dörög-villámlik, s úgy érezzük, lekoshad a világ,

S imát rebeg, hogy múljon az ítéletidő, ami idővel be is következik, de előtte ránk zúdítja a dühét.

Noktürn… a múlás zenéje; hangjai oly szépségesek, hogy esőt fakasztanak az ablakon innen,

Óarany mécsfényt és barna bársony árnyakat hullatnak szobám falára, elrejtvén arcomat,

Avar illatát sodró széllel tárják őszi tájra ajtóm, miközben szól a noktürn, kísérteties hangok,

Hangok, melyek lefestik múlt nyaraknak mézízű délutánjait, holt tavaszok zöldszín születését,

Hangok, melyek bátran kimondják: rohadt, ganéj világ ez! 

Ezért tartom ez őszinte, bús zenét tartalmazó korongot fehér, vacogó kezeimben, mint csodát,

Törékeny, múlékony madárfiókát…de ha meghallgatod, s befogadod szívedbe nagy nehezen tán;

Nem lesz többé „fekete, ocsmány föld”, túl fog élni, megmarad, mint ősök hagyatéka a vérben.

Mikor beszívod a tavasz illatát egy régi kis utcában, mit még gyermeki lábad tapodott;

Mikor hullt levelek táncolnak körbe-körbe az udvarodon, vagy őszi eső cseppjei alatt hajad hajlong;

Mikor mécses fénye és a múlt képei mellől felállva zúzmara takarja az ablakon a telet;

Mikor a bánat, a gyász, az elveszett szerelem veti árnyát a szívedre –

Akkor a noktürn csodálatos hangjai tükröződnek az életedben… 

A verset írta és a fotókat készítette: Szabó Koppány (2010)