A Megfeszített (2005)

Valamikor régen,

Véres feszületet érintett mindkét kezem,

Arcomról a föld porát,

Sós könnyeim lemosták.

Tekintetemet az égre szegeztem,

S azt kérdeztem:

„Hogyan lehetünk ilyen kegyetlenek?

Nemsokára a Paradicsomban leszel, Megfeszített!”

Ő csak csüngött a kereszten,

Már nem bírt emlékezni volt-élete szép emlékeire,

Szomjúság gyötörte,

Sebeit a nap sugara égette.

Tenyereiben és lábában szeg ékeskedett,

Fejét töviskoszorú sértette,

Kitépett húsát homok fertőzte,

Istenem… gyűlölöm, hogy embernek születtem!

S lám, a kínzómesterek is emberek,

Az egyik kardjára tűzi a vizes szivacsot,

S felnyújtja a Megfeszítettnek,

De az nem tud inni, a víz marja sebeit.

A kínzómester szívében először éledezik a sajnálat,

Kardját a Megfeszített bordája közé szúrja,

Ezzel akarja enyhíteni szenvedéseit,

A sebből vérsugár tör fel, s ömlik a földre, az emberek arcára.

A Megfeszített az égre emeli arcát, Istenre néz,

Lelkét kileheli,

Élettelen testét leemelik a keresztről,

Barlang mélyébe dobják, s ő onnan örökre eltűnik…

A verset írta: Szabó Koppány (2005)