Versek Báthory Erzsébetről

A Festmény (2007)

Rémálmaim elvezetnek a kihalt földre,
A romos kastélyba, mely talán csak elmém képzelete,
Az új otthonom, a Hold Fénye,
Megvilágítja a zord Sötétséget,
De az ablakokon nem tud áttörni.
Megállok a szobám közepén,
Egy árva gyertya szórja a Fényt szerte szét,
A falon díszeleg egy régi festmény,
Halkan suttog, lassan elpusztul az Éj.
A Nap felébred végtelennek tűnő álmából,
S én rájövök: nem vagyok egyedül,
Egy idegent hozott magával a Hold,
Szívemben a Félelem nem enyhül,
Az idegen nem ember, a termekben szellemként bolyong!
A festményről a női alak eltűnt,
Újra meghallom hangját, s ó, de félelmetes,
Most már tudom ki Ő,
A szadista grófnő: Báthory Erzsébet!
Szelleme elbűvöl,
Rabul ejti mohó szívem,
Bár tudom, majd engem is megöl,
Szabadjára engedem a testem,
S azt átjárja a Fájdalmas Gyönyör.
Ordítok a Kíntól,
Ó, micsoda Öröm,
Ez az érzés maga az Elveszett Paradicsom,
A Fájdalom a grófnővel összeköt.
Végre felébredt évszázadokig tartó álmából,
Hiába zárták be saját kastélyába,
Ő újra köztünk van, s bár bolond,
Még mindig a régi szadista,
Báthory Erzsébet itt van újra!


A csejtei Várúrnő (2005)

Csejte dombján,
Egy vár magaslik az égbe,
Falai mögül sikolyok szállnak ki a térre.

Egy titkos pince,
Falai véresek,
Celláiban lányok s asszonyok szenvednek.

A Várúrnő lesétál a mélybe,
Kezében éles tűk és vas,
Melyet felforrósítva a lányok szemérmes testrészükbe sütötte.

S mikor a nap eltűnt a csejtei dombok mögött,
A vár kapuján egy lovas kocsi hajt ki szaporán,
Benne ül a várúrnő és segédei, egy koporsó társaságában.

A koporsóban három halálra kínzott lány,
Testükből darabokat vágott ki Erzsébet,
S azt nyersen vagy megsütve a lányokkal megetette.

Másnap délután,
Újabb halott lány,
Testét a kertben elhantolták.

Nádasdy Ferenc felesége, Báthory Erzsébet,
A hallgatag, visszafogott, semmivel nem törődő asszony,
Szörnyű rémtetteivel írta be magát a történelembe.


Báthory Erzsébet, a Kegyetlenség Vadállata (2002)

Romos templomban sétálok,
A messziségből női nevetést hallok,
A hang irányába fordulok,
S egy nagy terembe jutok.
Egy kád van a terem közepén,
Tartalma nem víz, hanem vér,
Benne egy nő heverészik,
Karjai közt egy csecsemő fekszik.
A kisgyermek nem lélegzik, nem mozog,
Szíve fölött egy hatalmas lyuk tátong,
Csak most veszem észre: vér folyik belőle,
A nő kiugrik a kádból és rám nevet.
Meztelen testéről vér folyik a földre,
Közelebb lépek hozzá és így a kád tartalmát is jobban látom,
Tele van halott gyermekekkel,
Hátamon végigfut a hideg miközben a nő engem figyel.
Hirtelen a semmiből gyermekek kacagása hallatszik,
Ekkor a nő megszólal, hangja nem emberi,
Inkább vadállati, ördögi,
S a gyermekek kacagása szomorú, szívbemarkoló sírássá változik.
Újra a nőre nézek,
Uram Isten, már nem is ember!
Átváltozott valami undorító teremtménnyé,
Itt állok a Kegyetlenség Vadállata előtt, s a szemébe nézek.
Szemeiben valami megfogalmazhatatlan düh vibrál,
Egy láng,
Talán a Gyűlölet lángja,
Jobb kezét felemeli, s rám mutat.
Természetfeletti erők felemelnek, s a falhoz vágnak,
Nem tudok lábra állni,
Valami nem engedi,
Sötét árnyak közelednek felém s felemelnek.
Felkarolnak, s a Bestia elé visznek,
Gonosz Démonok azok,
A Vadállat hozzám lép s megfogja a kezem,
Egy hatalmasat ránt, s kitépi a karom.
Szemeim a Fájdalomtól becsukódnak,
S egy hangos üvöltés hagyja el számat,
Újra kinyitom szemeimet, és körbe nézek,
Mindenki eltűnt, nem maradt semmi más, csak kád és a síri csend.
Felállok, s a kád felé indulok,
Belenézek a vérbe s megpillantom a csecsemőket,
Mindannyian ott fekszenek,
Meghaltak, a kádban lévő vér az övék.
A hátam mögött valaki táncol és énekel,
Megfordulok, és egy balerinát veszek észre,
Fejér ruhájában táncol, s közben egy szomorú éneket énekel,
Jobb kezében felcsillan egy hatalmas kés.
Egy ideig még táncol, majd abbahagyja,
Rám néz és elindul felém,
A nevemet suttogja,
És felemeli jobb kezét.
A kés a vállamba fúródik,
A balerina leveti ruháját és átváltozik,
Újra a Vadállattal nézek szembe,
Aki egy zsákot tart kezében.
Kiköti a zsák száját,
Amelyből gyermeksírás hallatszik,
S egy kis csecsemőt húz ki belőle és felemeli,
A kádhoz lép vele s a gyermek fejét a kád széléhez veri.
A gyermek fájdalmasan felsír,
Mikor az ütéstől szétreped a feje,
A nő felnevet,
S a gyermeket ledobja elém a földre.
A hatalmas eséstől a gyermek fuldokolva a levegőt veszi,
Szívem majd' meghasad, olyan fájdalmasan sír,
Fejéből a vér csak úgy ömlik,
Nincs mit tenni, nem lehet rajta segíteni.
Eközben a nő újra felveszi valódi énjét,
Egy pillanatban, mikor nem figyel,
Zsebembe dugom kését,
Hirtelen hozzám lép s nyakamnál fogva felemel.
Elkezd beszélni,
De nem értem hogy mit,
Anyanyelve ismeretlen számomra,
S előveszem a kést a zsebemből.
Előre sújtok vele,
S a Vadállat szívébe fúródik a kés hegye,
Felordít, de nem hal meg,
Tüzes tekintete a szemembe mered.
Kitépi a kést a szívéből, s felnevet,
Torkomhoz emeli az éles szerszámot,
Szőrös teste hozzáér az enyémhez,
S elvágja a torkom.
Testem a földre zuhan,
S ekkor angyali éneket hallok,
A Vadállat kétségbeesetten néz a távolba,
Ugyanis két Angyal közeledik a templomhoz.
A két Angyal megérkezik a templomba,
Az egyik hozzám lép s megcsókol,
Életerőt lehel halott testembe, s feltámadok,
Kitépett kezem visszanő, a seb összeforr nyakamon.
Ezután a két Angyal a Vadállathoz lép,
És egy csodálatos táncot járnak körülötte,
Báthory Erzsébet testét lángok ölelik át és elég,
Testéből kisgyermekek lelkei szállnak az ég felé.
A két Angyal hirtelen eltűnik a semmibe,
Ismét a kádhoz lépek,
S észreveszem, hogy vér helyett már víz van benne,
És a halott csecsemők eltűntek belőle.


A verseket írta: Szabó Koppány (2002-2005-2007)