Szürke (2005)

Hangok, a másvilágból csendülnek,

Szürke kezek, marcangolva-tépve hozzám érnek,

Gyermekek, egymást kergetve rám néznek,

Arcuk eltorzult, szürke gyűlölet izzik szemükben.

Szürke vasárnap,

Fekete gótikus templom harangja,

Halott embert sirat, de mindhiába,

Oszló testét szürke temető fogadja már csak magába.

Szürke az ég, elégett fa hamvát a szél arcomba fújja,

A Jelentéktelen Ember ott áll a vásár közepén, tetőkön nézi a havat,

S mint mindig, senki sem törődik vele,

Szürke emberek, szürke ruhában, szürke kedvvel, szürke élettel.

Szürke esernyővel a fejük felett, szürke szív dobog keblükben,

Árva gyermek könnyes szemekkel kéreget,

Szürke szavakkal megalázzák, szürke bakanccsal arrébb rúgják,  

Nincs min csodálkozni, ilyenek vagyunk mi „emberek”…

Testünk csak egy élő, szürke koporsó,

Fogva tartja eltorzult, megmérgezett lelkünket,

Gyarlók vagyunk, önzőek, gyűlöletesek… szürke halandók,

Élünk, de minek?


A verset írta: Szabó Koppány (2005)