Eltávozom e szürke világból, s utazom, míg el nem érem a Vörös örökkévalóságot.
Skarlátvörös betűket égetnek agyamba, megőrjítenek az igék,
Szállok a Nap körül, követem melegségét,
Szállok a Hold körül, követem hidegségét,
Szétmarcangolt Mennyország, megerőszakolt fénysugár.
Örökkévaló éjszaka, - mikor köszöntesz be?
Nap szeme siratja a Mennyország hamvait, elpusztult Isten,
A melegség univerzuma messze vet, menedék és szeretet,
Angyalok ösvénye könnyek tavához vezet, kinyitott Éden kapuja.
Fájdalmas fényűzés, ragyogó agónia,
A Világegyetem sikolytól visszhangzik,
A Lélek a bánat tengerétől kiárad,
Kimerültség, árassz el szemeid átkaival!
Összetört csillagok kivonszolnak a fényből – Sötétségbe vetnek,
Mélységes Tengerek moraja kitöltik gondolataimat; Megvilágosodás követ,
Nincs szükségem ragyogásra - én vagyok az Éjszaka s annak árnyai,
Én leszek a legfőbb, midőn a Sötétség kiterjeszti birodalmát a szentekre.
A Tudás Fájának tövében, hol Odin felakasztotta magát,
Gondolat-áradat vonszol Bábel Tornyának maradványaihoz,
Királyságom motívumai kirajzolódni látszanak, birodalmi hamvasztás,
Éden csöndje megnyugtat, Jézus vérét hullajtom…
A verset írta: Szabó Koppány (2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése